1Egy tágas, napfényes domb tetején egy régi, kőből épült szélmalom forgatta négy fa karját lassan, komótos körökben. A fű puha és zöld volt, s a meleg szellő úgy futott végig rajta, mint egy hosszú, boldog sóhaj.
2Sonic ott állt a szélmalom tövében, piros cipője a fűben, zöld szemeiben egy új ötlet csillant. "Versenyezzünk," mondta, "de most ne a szokásos módon."
3Kerestek négy kerek követ, s azokat egyenlő távolságra helyezték el a szélmalom körüli ösvényen. Mindegyik kőnél meg kellett állni, és három egész lélegzetvételig várni, mielőtt továbbindulhattak.
4A szél felerősödött. Tails behunyta a szemét, s érezte, ahogy a szellő végigsimítja bundáját. Kitárta két farkát – most nem repülni akart, csak érezni –, és megtanulta, merre kanyarog a levegő a régi kőfalak mellett.
5Az első jelzőkőnél Sonic megállt. Egy lélegzet. Kettő. Három. A lába türelmetlenül mocorgott. Tüskéi bizseregtek. A várakozás volt a legnehezebb feladat, amivel valaha próbálkozott.
6A kanyar után Tails is megállt. Megfigyelte, ahogy a szél ugrál a szélmalom karjai között, s hullámzik végig a magas fűben. Kitárta ketté farkát az egyensúlyhoz, és hagyta, hogy a levegő azt mondja neki: itt nem kell sietni.
7"Ne lassíts!" szólt Sonic, de közben mosolygott. "Úgy értem – ne gyorsíts! Vagyis…" "Tudom, mire gondolsz," felelte Tails, és mindketten nevettek a hosszú, aranyló árnyék alatt.
8Az utolsó kanyart már együtt sétálták végig, a harmadik és negyedik jelzőkövön is áthaladva. Senki nem volt elöl, és senki sem maradt le.
9Amikor visszaértek a kezdőkőhöz, Sonic kitárta fehér kesztyűs kezeit. "Na és – ki nyert?"
10Tails Sonicra nézett, majd a forgó szélmalomra, aztán a széles zöld dombra. "Kérdezd meg holnap is," mondta. "Azt hiszem, szívesen versenyeznék veled még egyszer."
