1Léna szobája egy pillanat alatt sötét lett. A lámpa kattant, a folyosó fénye vékony csíkká szűkült az ajtó alatt, és hirtelen minden más lett. Léna a takarót felhúzta az álla alá, és várt.
2Aztán – ott. Egy ezüstös csík szűrődött át a függöny résén. Egy halk, halvány holdfény, amely a padlón feküdt, mint egy elfelejtett szalag.
3Léna egyik lábát kidugta a takaró alól, és pont a fény közepébe tette. Hűvös volt. Valóságos volt.
4Tekintetével követte a holdfényt. Ez elért az íróasztala melletti fa székhez – ahová mindig ledobja a pulóverét. A pulóver árnyéka púposan vetült a falra – magas és furcsa, mintha valaki ott guggolt volna.
5Léna a pulóverre nézett, aztán az árnyékra, aztán vissza a pulóverre. Csak egy pulóver. Csak egy árnyék. Semmi más.
6A holdfény következőként megérintette a polcot, végigsiklott a könyvek gerincén, a hógömbjén, és azon a kis agyagteknősén, amit ő maga festett. Látta a teknős csorba fülét, a zöld máz pacniját. Ugyanaz a régi teknős volt.
7Egy nagyobb árnyék húzódott a szekrényajtó mögött – széles és nagyon sötét. Léna szíve halkan dobbant egyet. De az ajtó nyitva volt, mert ő hagyta nyitva, amikor pizsamát választott. Emlékezett is rá. Az árnyék az ajtóhoz tartozott. Az ajtó a szobájához tartozott.
8Léna lassan beszívta a levegőt – egészen addig, amíg a takaró a hasát érte –, majd kifújta. A szoba nem változott. Sötét maradt. De a holdfény is maradt, stabilan és változatlanul, ezüstös szélével végignyúlva a falon.
9Odakint a Hold csak ott volt, ahogy mindig, ha tiszta az ég, nem tett mást, csak tartotta a fényét a világ fölött. Nem vette észre Lénát, de a fénysugara épp elég volt ahhoz, hogy megmutassa: a pulóvert, a teknőst, az ajtót és minden ismerős, sötét formát, amit Léna már jól ismert.
10Visszahúzta mindkét lábát a takaró alá. A holdfény nyugodtan feküdt a padlón. Léna lehunyta a szemét.
