1Bramble volt a leggyorsabb kisnyuszi a Pipacsmezőn. Úgy szökkent, hogy a fülei lobogtak, és a szél csak úgy süvített a bajsza körül. "Gyorsabban, gyorsabban!" – ez volt a kedvenc mondása.
2Egy reggel Bramble átszáguldott a mezőn, hogy elsőként érjen a nagy tölgyfához. Persze meg is érkezett először. Amikor azonban a barátai befutottak, mind mosolyogtak valamin, amit Bramble nem látott.
3"Láttad a pillangókat a pataknál?" – kérdezte az egyik. "Nem," válaszolta Bramble. "Teljesen elszökkentem mellettük." "Érezted a mézillatú loncot?" – kérdezte a másik. "Nem," felelte Bramble. "Túl gyors voltam."
4Bramble leült a fűbe. Megnyerte a versenyt a tölgyfához, de útközben mindent kihagyott. Valahogy ez mégsem tűnt győzelemnek.
5Másnap reggel Bramble valami újat próbált ki, ami egy fürge nyuszinak nem is olyan könnyű. Lassan ugrált. Egy ugrás, egy kis megállás, aztán egy újabb óvatos szökkenés.
6És mennyi mindent talált! Egy hétpettyes katicabogarat. Egy harmatcseppet, ami mint egy kis ékszer ragyogott a levélen. Egy puha lóheremezőt, ami zöld napsütötte illattal töltötte meg az orrát.
7A barátai hamarosan utolérték, csodálkozva néztek rá. "Ma milyen lassan haladsz, Bramble!" "Tudom," mondta Bramble vigyorogva. "Nem akartam semmiről lemaradni."
8Aznap este Bramble összegömbölyödött otthon, a meleg üregében, a szíve tele volt pillangókkal, loncillatú levegővel és hétpettyes katicákkal. A gyorsaság jó dolog, gondolta álmosan. De a lassúság tele van csodákkal. Jó éjt, Bramble. Jó éjt.
