1Milo, a mosómedve csíkos farkával, álarcos arcával és mindent rezegtető pocakjával élt – de néha máshol is dörömbölt benne valami. Valami, aminek még nem volt neve. Valami, ami olyan volt, mint az időjárás. Egy reggel Milo kiugrott az odújából az aranyfoltos erdőbe. Ma van a folyóparti piknik napja! Mancsaival dobbantott a mohos talajon. A mellkasa bizsergett és meleg lett, mintha a nap a bordái mögött élne.
2„Napos!” – jelentette be csak úgy magának, mert belül pont így érezte magát – szélesnek, világosnak, ragyogóan boldognak.
3De ekkor Milo észrevette, hogy a folyóhoz vezető ösvény megváltozott. Egy öreg tölgy dőlt az útra, és Milo nem tudta, merre menjen. A pocakja összeszorult. Egy szürke érzés kúszott be, puha és halkan, mint felhők a reggel fölé.
4„Felhős,” mondta Milo halkan. Odament nagymamájához, Brecka mamához, aki a piknikkosarat vitte. „Belsőleg felhős vagyok” – mondta neki. „Nem tudom merre kell menni.” Brecka mama letette a kosarat, és szürke, puha orrát finoman Miloéhoz érintette. „A felhők rendben vannak,” mondta. „Ők sem maradnak örökké.”
5Együtt találtak új ösvényt.
6De amikor Milo unokatestvére, Pip megérkezett, és véletlenül feldöntötte Milo gonddal rakott folyóparti kavicsait – csatt, fröccs, oda lett – a Milo-ban lakó felhők sötétek, hangosak és villámokat idézőek lettek.
7„VIHAROS!” – morgott Milo, a farka felborzolódott. Úgy érezte magát, mint a mennydörgés. Nem harapott. Nem karmolt. De mind a négy mancsával dobbantott a sáros parton, és a belsejében tomboló vihar úgy zengett, mint az igazi égzengés – nagy, erős és túl sok.
8Brecka mama közelebb jött. „Ez a vihar lélegzést kér,” mondta. Milo az orrán át szívta be a levegőt – lassan, mint a folyó –, majd kifújta a száján. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A mennydörgés egyre távolabbról hallatszott belülről.
9Később, amikor Pip újra megtalálta a kavicsokat, és segített visszapakolni, valami más költözött Milo-ba. Valami csendes és nehéz lett, mint az eső, amely szelíden hullik és csak esik, esik.
10Milo a pokróc szélén gömbölyödött, állát a mancsára tette. „Esős,” suttogta. Maga sem tudta, miért. Néha olyanok az érzések, mint a zápor: csak úgy jönnek.
11Brecka mama leült mellé, először szavak nélkül. Csak ott volt, melegen, mozdulatlanul. Aztán megszólalt: „Az eső dolgokat növeszt, tudod.” Milo csak hozzábújt az ő puha oldalához, és várt. Ahogy akkor vár az ember, amikor még sötétek a felhők – bízva abban, hogy az ég tudja, hogyan derüljön ki. És lassan – pont úgy, ahogyan az időjárás mindig, egyszer mégis – ki is derült.
12A folyó megcsillant. Pip a sekélyből kiáltott feléjük. És valami újra napsütötte, kicsi és meleg érzés kezdett derengeni Milo bordái mögött. Felugrott mind a négy lábára és a víz felé futott, csíkos farka zászlóként lengett utána. A benne lévő időjárás is változott.
