1A játszótéren forró gumi és frissen vágott fű illata szállt. Nia a kapuban állt, sportcipője még tiszta volt, figyelte a többieket. Egy kislány copfokkal pörgött a gumihintán. Három fiú valami fontosat ásott a kerítés mellett. Az öreg tölgyfa alatt viszont egy fiú egyedül ült a kétszemélyes hinta bal oldalán, cipőjével lassan csíkot húzott a porban.
2Nia odament. "Használja valaki azt az oldalt?" kérdezte, és az üres helyre mutatott. A fiú megrázta a fejét. Leó volt a neve. Kulacsán apró, kék rakéta-matrica ragyogott.
3Leült, és mindketten hintáztak kicsit csendben. A láncok nyikorogtak. Egy felhő elúszott. Nem volt igazán kínos. Csak csendes.
4"Szeretnél valamit játszani?" kérdezte Nia. "Elsőnek választhatsz." Leó elgondolkodott egy pillanatig. "Láva," mondta. "A földön minden láva."
5Sokáig játszották a lávát. Nia átment a mászókán, Leó padtól gumiabroncsig ugrott. Egyszer sem léptek a földre.
6Aztán Nia következett. Ő a szobrokat választotta — futni kellett, valaki tapsolt, s akkor meg kellett dermedni. Leó nagyon ügyes volt a megállásban. Majdnem egy percig tudott egy lábon állni.
7Egy idő után Leó megállt a futásban, és leült a csúszda aljára. Nem szólt semmit. Csak a kulacsát nézte.
8Nia leült mellé a lépcsőre. Nem kérdezte, mi a baj. Csak a saját cipőjét nézte.
9Egy perc múlva Leó megszólalt: "A kutyám múlt héten meghalt." "Ó," mondta Nia. Nem mondta rögtön, hogy sajnálom, mint a felnőttek, amikor nem tudják, mit mondjanak. Csak csendben ült mellette. Aztán: "Hogy hívták?" "Keksz," felelte Leó. "Az nagyon jó név," mondta Nia. Leó majdnem elmosolyodott.
10Később, amikor visszamentek a hintához, Leó nagyot lökött a lábával és magasra repült. Nia is hintázott, és néhány hintáig pontosan egyszerre emelkedtek és süllyedtek.
11Aztán Nia túl hamar ugrott le a hintáról, a forgácsba érkezett, Leó pedig azt hitte, hogy Nia versenyezni akar, ezért ő is leugrott, a játék hirtelen furcsa lett és mindketten ott álltak, nem teljesen értve, ki mit akart. "Nem versenyeztem," mondta Nia. "Csak meg akartam nézni, meddig tudok ugrani." "Ó," mondta Leó. "Én is, igazából."
12Nézték a lábnyomaikat a forgácsban. Aztán egymásra néztek, és a furcsaság elszállt, ahogy egy szalvéta a szélben.
13Amikor Nia nagymamája szólította őt a kapu melletti padról, Nia felállt és letörölte a fadarabokat a térdéről. "Szombatonként járok ide," mondta. Leó felvette a rakéta-matricás kulacsát. "Én is," felelte.
14Nia visszasétált a játszótéren. A gumihinta már üres volt. A fiúk befejezték az ásást. Az árnyékok hosszúak és hűvösek lettek. Nem nézett vissza, de már gondolkodott rajta, jövő szombaton vajon milyen játékot választ majd.
