1Egy birodalomban, ahol minden reggel muzsika szólt, és minden torony tetején zászlók lobogtak, élt egy császár, aki mindennél jobban szerette a szép ruhákat. Volt tizenkét színű bársony köpenye, hét pár hímzett papucsa, és egy kis arany sapkája, amit ferdén, éppen csak úgy, ahogy tetszett, hordott. Minden órában meglátogatta a ruhatárait, hogy a hosszú tükör előtt csodálja magát.
2Egy őszi reggelen két idegen érkezett a palota kapujához. "Felséges Császárunk," mondták mély meghajlással, "mi vagyunk a világ legjobb szövői. Olyan különleges, varázslatos anyagot tudunk szőni, hogy az teljesen láthatatlan lesz mindazok számára, akik ostobák, vagy nem méltók a pozíciójukra." A császár szeme tágra nyílt. "Micsoda kabátom lehetne ilyen anyagból!" gondolta. "Azonnal kideríthetném, ki okos az udvaromban, és ki nem!" Összeütötte a kezét és elrendelte, hogy kezdjék el azonnal a munkát.
3Múltak a napok. A császár elküldte leghűségesebb miniszterét, hogy nézze meg, hogyan haladnak. Az öreg miniszter alaposan szemügyre vette a szövőszéket. Semmit nem látott – csak üres fakereteket, sehol egy fonál sem. A szíve hevesen vert. "Vajon ostoba vagyok?" rémült meg. "Talán nem vagyok elég jó?" Nem merte elárulni az igazat.
4"Ó, ez csodálatos!" jelentette a császárnak. "Micsoda színek! Micsoda minta! Rendkívüli!" A császár elküldött egy másik tanácsadót, majd még egyet. Mindegyik csak ürességet látott. Mindegyik hallgatott az igazságról, és mind visszatért azzal, hogy ez a kelme a legszebb, amit életükben láttak.
5A szövők úgy tettek, mintha vágnának, varrnának, és szegnének – az ollójuk csak a levegőt metszette. A felvonulás reggelén felemelték üres kezüket.
6"Felséged öltönye elkészült!" – jelentették. Ráadták semmit sem a császár egyszerű, krémszínű ingjére és alsónadrágjára, ő pedig komolyan bólintott a tükör előtt. Minden udvari ember tapsolt és kiabálta: "Micsoda esés! Micsoda szín! Elragadó! Sosem állt ilyen jól semmi Felségeden!"
7Ekkor, a szökőkút közeléből egy tiszta, vékony hang szólalt meg: "De hiszen ő egyáltalán nincs is rendes ruhában!" Egy körülbelül hétéves gyermek állt elöl a tömegben – szeplős arca, tág, barna szemei csodálkozva pislogtak, mustársárga kabátját egészen az álla alatt begombolva viselte a hideg ellen. A hangjában nem volt rosszindulat, csak egyszerű őszinteség, ahogy egy gyerek megállapítja, hogy az ég kék vagy az eső nedves.
8Mélységes csend támadt. Aztán valaki a tömegben suttogta: "A gyereknek igaza van." Majd egy másik hang: "Valóban, nincs rajta semmi." És lassan, ahogy egy kő gyűrűket ver a vízen, az igazság hullámzott végig az embereken, míg végül az egész sokaság ugyanazt a halk, őszinte gondolatot mormolta.
9A császár utoljára rápillantott a szökőkútnál álló gyerekre, aki csak visszanézett rá.
10A császár kihúzta magát, felemelte az állát, és – lassan, nagy méltósággal – visszasétált a palotába.
